Pár évvel ezelőtt még a BFKA Veszprém kapuját védte az NB I/B-ben. Mostanra három szezon első osztálybeli tapasztalattal rendelkezve, a Telekom Veszprémmel már BL mérkőzésen is bemutatkozott. TALKademy sorozatunk következő részében volt kapusunkkal, Nagy Benedekkel beszélgettünk.

 

Honnan jött a kézilabda szeretete számodra? Esetleg volt más sport is amit kipróbáltál?
Nagy Benedek: Vácon nőttem fel, a szüleim jelenleg is ott élnek. Talán az ő bátorításukra kezdtem el akkoriban sportolni. A focit próbáltam ki először, de nem igazán fogott meg. Édesanyám akkoriban kosarazott, amit én is szerettem volna kipróbálni, viszont Vácon ekkor erre nem volt lehetőség, sokkal inkább a kézilabdára. Általános iskola negyedik osztályos lehettem, amikor belevágtam és ötödiktől már folyamatosan játszottam. Érdekesség, hogy beállós poszton kezdtem el kézilabdázni, ez körülbelül két évig tartott, majd egy nyári edzőtáborban strandkézilabdáztunk, ahol beálltam a kapuba és elég jól ment a védés. Sokan mondták nekem, hogy próbáljam ki magam a kapuban, mert ebben a korosztályban amúgy is kapushiány volt. Kipróbáltam, alapvetően jól is ment, szóval így maradtam a kapus poszton.

 
Nem bántad meg, hogy kapus lettél?
N.B.: Egyáltalán nem, szerintem beállósként nem tudtam volna elérni mindazt, amit az eddigi pályafutásom során. És tényleg jól érzem magam a kapuban, szóval jól döntöttem.
 
Több évet töltöttél itt a veszprémi utánpótlásban és pont beleestél, hogy akadémistaként kerülj tovább egy felnőtt csapathoz. Mit gondolsz a jelenlegi akadémiai rendszerről?
N.B.: Szerintem a mostani akadémiákban sokkal több és jobb lehetősége van a gyerekeknek minden szempontból. Több a helyszín, jobb, újabb eszközökkel dolgozhatnak, jobb a szállás. Eleve jobbak a lehetőségek arra, hogy tényleg csak a kézilabdára tudjanak fókuszálni. Emellett a szakmai stáb is bővült, még profibb lett, mint amikor én itt voltam. A mi időnkben már voltak kiválasztók, viszont engem egyénileg kerestek meg, hogy lenne-e kedvem Veszprémbe jönni. Akkor még nem voltam igazolt játékos, de nemzetközi kupákra engem is elvittek, és ott kipróbálhattam magam, majd ezután kerültem ide hivatalosan is.
 
Hogy érezted magad abban a pár évben, amit itt töltöttél az utánpótlásban? Mely edzők kezei alatt dolgoztál akkor?
N.B.: 2018 nyarán érkeztem ide, akkor az Ifjúsági, illetve a NB I/B-s csapatban játszottam. Abban az időben nagyon sokan voltunk a csapatban és úgy nézett ki, hogy a fiatalabbak játszottak az ifiben, az idősebbek a felnőtt bajnokságban, de aki ügyesebb volt, az sokszor feljátszhatott. Mindkét csapatnak Gulyás István volt a vezetőedzője, illetve Tombor Csaba a másodedzője. A sors furcsa fintora, hogy tavaly még Tombor Csabával Tatabányán dolgozhattam együtt. Ők voltak az első évemben, majd a másodikban a Momir Ilic-Gulyás Péter páros volt az edzőm. Így, amikor visszatértem a Telekom Veszprémhez, ők már ismertek az akadémiai időkből.
 
Játszottál a válogatott csapatban is?
N.B.: Igen, emiatt pedig szerencsésnek mondhatom magamat, hatalmas előrelépés volt nekem. Akkor az ifjúsági válogatott mezét viselhettem, viszonylag stabilan szerencsére. 
 

 

Fiatalon a nyüzsgő budapesti élethez képest nem volt nagy váltás Veszprém?
N.B.: Annak idején én Vácon jártam iskolába, de Pestre jártam edzésre. Nem voltam annyira benne a pesti életben, de persze nem izoláltam magam teljesen. A szüleimnek nagyon sokat köszönhetek, hiszen sokszor vittek külön kapusedzésekre, még hétvégéken is, ez hatalmas áldozat volt a részükről. De természetesen más Veszprém és Budapest. Jobban szeretem Veszprémet és ez a kedvenc városom, ahol eddig éltem. Nyugodtabb, de mégis megvan minden, ami kell, sőt, közel van a Balaton is.
 
Gyöngyösön és Tatabányán is megfordultál. Milyen volt ott játszani?
N.B.: Gyöngyösön kettő évet töltöttem, viszont volt egy sérülésem, amiből 9 hónap alatt tudtam teljes mértékben visszatérni. Amikor lesérültem, a Covid miatti gyorsabb szezon zárás végett harmadikként végzett a csapat, ezért indulhatott az Európa Liga selejtezőben is. Emlékszem, hogy a Füchse Berlin ellen játszottunk, ami egy top csapat volt és a hazai meccsen megkaptam a lehetőséget, hogy kezdjek, ami szerintem jól sikerült. Majd onnantól kezdve a fontosabb bajnoki mérkőzéseken, például a Tatabánya ellen is én kezdhettem, aminek akkor nagyon örültem. Így visszagondolva kicsit furcsa és nagy ugrás volt az első osztályba kerülni: az akadémián velem egykorúakkal játszottam együtt, aztán tapasztaltabb felnőttekkel, mindemellett hirtelen fel kellett nőni (például egyedül albérletet keresni, megszokni az új környezetet), és fiatalon ehhez idő kell. Az edzések, a tempó is más volt, mint korábban, de minden klubban volt egy-két olyan személy, aki volt már válogatott, megjárt nagyobb klubokat, tőlük lehetett és tudtam is tanulni.
 
Idén nyáron tértél vissza Veszprémbe és az első mérkőzésen, amikor bemutatták az idei csapatot, az egyik legnagyobb ovációt te kaptad. Mit szólsz ehhez a pozitív fogadtatáshoz, amit a veszprémi szurkolóktól kapsz?
N.B.: Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy megkapom ezt a támogatást. Igaz, nem vagyok helyi, de már részben veszpréminek mondom magam, mert a város nagyon hozzá nőtt a szívemhez. Tényleg nagyon jól esik a szurkolók támogatása - ahogy meccs után odajönnek autogramot kérni, fotót csinálni és van egy-két szép szavuk hozzám, az mindig nagyon jól esik. Jó érzés, hogy támogatnak és bíznak bennem, én pedig próbálom tényleg a maximumot teljesíteni, hogy ne hagyjam cserben őket.
 
Szokatlan még ez az ismertség?
N.B.: Tatabánya után talán annyira nem, mivel ott is tapasztalhattam hasonlót. Tatabánya is egy olyan város, ahol a kézilabdát az emberek eléggé a szívükön viselik és ott is a játékosokat a „felső polcon” tartják. Meccsek után ott is megvolt ugyanez a körbejárás, még írtak üzenetet is nekünk, ami jó érzés volt. Veszprém ilyen szempontból más közeg, több dolog szokatlan még számomra, de örülök, hogy ezt is átélhetem.
 
Hogy élted meg, amikor a tatabányai kölcsönadás után szóltak, hogy helyed lenne a felnőtt csapatban? Esetleg egy gyerekkori álom is valóra vált azzal, hogy magadra húzhattad a veszprémi piros mezt?
N.B.: Számomra hatalmas dolog volt, a klubtól ez tényleg egy hatalmas támogatás volt és nagyon sokat köszönhetek nekik. Mindenben segítettek és nagyon jól esett, hogy számolnak velem, kommunikálunk egymással, figyelnek rám. Például a kölcsönadásaim közben is, amikor lesérültem, a rehabilitációmat is itt kezdhettem el. Talán szerencsém is volt, hiszen Cupara kiválása számomra lehetőséget biztosított. Azt mondták, hogy kapusra van szükségük és rám gondoltak, ide jöhetek és megmutathatom magamat a felnőtt csapatnál, az edzéseken is lehetőséget kaphatok. Felemelő érzés volt és tényleg egy álom volt számomra, hogy itt lehessek. Magyarországon általában két oldal figyelhető meg: vagy Veszprém, vagy Szeged szurkoló az ember. Én Vácon is már a Veszprémnek szurkoltam, nekem ez a csapat már akkor szimpatikusabb volt. Talán az a legfőbb álmom, hogy egyszer a Veszprémmel BL-t nyerjünk. Most itt vagyok, és talán most vagy soha alkalom az, hogy elérjük velem együtt közösen ezt a célt. 
 
A jelenlegi csapattársaid mennyire segítették a beilleszkedésedet? Volt olyan személy, aki ebben nagyobb szerepet játszott?
N.B.: Szerintem mindenki segítőkész és nyit felém. Ami új, hogy az angol az alapnyelv a csapatban. Magával a nyelvvel nincsen bajom, hiszen megy az angol, de eddig olyan csapatokban voltam, ahol inkább magyarul kommunikáltunk egymással. Ehhez a változáshoz most már hozzászoktam. Sokan próbálnak segíteni, felkarolni, edzéseken tippeket adni. Nagyon befogadó közösség, tanítanak és segítenek, hogy még előrébb lépjek.
 
A csapaton belül a kapusok is így állnak hozzád?
N.B.: Természetesen. Rodri és Nacho is oda szokott jönni hozzám segíteni és tippeket adnak, hogy miben lehetnék jobb. Amikor együtt videózunk velük, kérdeznek tőlem, érdekli őket az én véleményem is, hogy hogyan látok bizonyos dolgokat. És természetesen Sterbik Árpád is nagyon sokat segít nekem. Sokszor humoros helyzetet teremt, hogy ők mindhárman tudnak spanyolul, én viszont nem, és amikor elkezdenek spanyolul beszélgetni, én csak figyelem az eseményeket és próbálom megérteni őket - sikertelenül. De Árpi mindig fordít nekem, illetve amikor észreveszik, hogy én is bejöttem a szobába, akkor áttérnek az angolra, hogy én is értsem. 

 

 Fotó: Peka Roland

Jár valami hátránnyal, hogy te vagy a legfiatalabb a csapatban?
N.B.: Újként, fiatalként maximum annyiban, hogy nekem kell edzés végén elpakolni, illetve ha utazunk valahova, én viszem a labdákat és a gyúrós táskát. De szerintem ez rendben van, hiszen minden csapatnál végig kell járni ezt az utat. Illetve nem érzem úgy, hogy bármi negatívuma lenne ennek. Persze elsőre fura volt egy világsztárokkal teli öltözőbe belépni, talán meg is illetődtem, de most már ehhez is hozzászoktam.
 
Pár héttel ezelőtt bemutatkozhattál a BL-ben a GOG ellen, majd a Porto elleni mérkőzésen is kaptál lehetőséget. Milyen érzés ez számodra?
N.B.: Emlékszem az első mérkőzésre: szerdán utaztunk ki és előtte hétvégén szóltak, hogy lehetséges, hogy megyek velük és a keretben leszek. Nyilván volt bennem egy kis izgalom meg drukk, hogy tényleg most megyek először, előtte éjjel alig tudtam aludni is. Persze nem tudtam, hogy pályára lépek-e vagy sem, csak azt, hogy ott lehetek. Aztán úgy alakult, hogy beállttam a kapuba. Maga a GOG elleni mérkőzés sajnos nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, a saját teljesítményemmel sem voltam megelégedve, lehetett volna jobb is.
 
Ha összességében nézzük a pályafutásod, kik azok az edzők vagy játékosok, akik nagy hatással voltak rád. Van olyan példaképed, akire felnézel és a szemlélete végigkísérte az eddigi karriered?
N.B.: Amikor kicsi voltam és TV-ben néztem a játékosokat, kapusként két kedvencem volt: Fazekas Nándor és Sterbik Árpád. Természetesen a magyar vonatkozásuk miatt is, illetve tetszett a stílusuk, ahogy a kapuban állnak. Játékosként pedig a volt veszprémi, illetve válogatott játékost, Vilovski Urost mondanám. Ő ott volt Gyöngyönös abban a két évben, amikor én is, aztán együtt kerültünk át Tatabányára, szóval mondhatjuk azt, hogy a fiatal felnőtt pályafutásomat végigkísérte. Ez az első év, hogy nem a csapattársam. Ő egy nagyon jó ember, egy igazi csapatjátékos, aki most lesz 40, de ugyanúgy mindent megtesz a csapatért. Szóval játékosként ő az, akire nagyon felnézek és tényleg motiváló példa, akit lehet követni.
 
A korábbi itteni akadémiás csapatársaiddal mennyire tartod a kapcsolatot? A jelenlegi U21-es csapatban van olyan, akivel együtt játszottál?
N.B.: Szerintem már nincs olyan volt csapattársam, aki jelenleg is itt lenne. Talán vannak olyan játékosok a mostaniak közül, akikkel együtt edzettem. Azt hiszem, amikor én itt voltam, a serdülő korosztály volt a mostani U21-es gárda, Szabó Tas, Bene Zsombor, akikre abból az időből valamennyire emlékszem és az edzéseken ott voltak. De persze tartom a kapcsolatot a volt csapattársaimmal. Mérkőzéseken a NB I-ben amúgy is szoktunk találkozni. Például Palasics Kristóffal, aki most Spanyolországban játszik, együtt laktam Veszprémben, vele mindig is jóban voltam és lehet nem beszélünk minden nap, de mindig találunk alkalmat arra, hogy találkozzunk. Akikkel még anno itt voltam, csak pár nevet említve: Lev Szuharev, aki most visszaigazolt a Fejér-B.Á.L. Veszprémhez, Hornyák Bence, aki tavaly Tatabányán a csapattársam volt, most ugyanígy itt van a Fejér-B.Á.L. Veszprémnél. Ha összehoz minket az élet, akkor mindig beszélgetünk.
 
Érezhető, hogy számodra a családi kötelék különösen fontos. Amikor nyáron bejelentetted otthon, hogy mész a Telekom Veszprémhez, akkor feltételezhetően ők is eléggé örültek a hírnek.
N.B.: Igen, nagyon örültek. Főleg anyukám, hiszen nyugodtan mondhatom, hogy ő a legnagyobb szurkolóm. Ő nagyon szeret meccsekre is járni, és szurkolni. Mikor elkezdtem kézilabdázni, apukámmal együtt nagyon támogatott benne. A testvérem például  inkább művészlélek, ő a MOME-ra járt, mondhatjuk azt is, hogy egyikünk sem a megszokott munkát választotta, hanem valami különlegesebbet. Ehhez elég sok támogatás kellett, de ezt maradéktalanul megkaptuk, amiért nagyon hálás vagyok. A család reakciója a Veszprémhez való igazolásomnál pedig az volt, hogy talán még jobban örültek, mint én, szóval nagy volt a boldogság. Igyekeznek minden hazai meccsre ellátogatni és élőben buzdítani, ez nagyon sok erőt ad nekem is. 

 

Fotó: Peka Roland
 

Ahogy korábban említetted, a szüleidnek is sok lemondást és áldozatot kellett hozni, hogy támogassanak téged a sportban - ahogy neked is. Itt a felnőtt csapatnál most már, mint profi játékos rengeteg utazás, edzés, mérkőzés, egyebek várnak rád. A kézilabdán kívüli dolgokra mennyire van időd?
N.B.: Nehéz helyzet, kevés időm van a sok utazás miatt. A heti rendszerességű repülés is nekem még újnak számít, kézilabdázóként eddig inkább csak az országot jártam busszal. Ez mindenképpen más terhelés, nehéz mellette kikapcsolni. Ami szabadidőm van, én azt inkább pihenéssel töltöm: nagyon szeretek aludni, még a délutáni szundi is jöhet, ha úgy van. De persze néha jól esik kimenni egy picit a levegőre, vagy csak meginni egy kávét. Nagyobb hobbira sajnos nincs idő. A felsőoktatást is azért kellett abbahagynom, mert egy olyan képzésre jelentkeztem, amit nem lehetett összeegyeztetni a kézilabdával; azt egy félév után otthagytam. Ettől függetlenül tanulni mindenképpen szeretnék, most egy plusz nyelvet szeretnék megtanulni. Igazából adná magát a spanyol a csapattársaim miatt és már el is kezdtem Duolingo szinten az alapokat. Számomra fontos, hogy a kézilabda mellett folytassam majd a tanulást is.
 
Továbbtanulás szempontjából maradnál a sportnál, vagy valami teljesen másik vonalon indulnál el?
N.B.: Elkezdtem a sportszervezés szakot, de végül nem sikerült tovább vinni. Én nagyon szeretem a sportokat, a kézilabda mellet a kosárlabda és a foci iránt is érdeklődöm. Ha sporton belül mennék tovább, akkor nem feltétlenül a pálya széléről kísérném figyelemmel, hanem sokkal inkább, mint egy sportmenedzser, vagy sportszervező tudnám magam jobban elképzelni. Szóval vagy sport vagy gazdasági vonal, ami nekem testhezálló lenne.
 
Közötted és a mostani fiatalok között nincs akkora generációs szakadék és rövid időn belül sikerült egy szép karrierívet felrajzolnod - így akár te is lehetnél példakép a fiatalok számára. Mit tanácsolnál azoknak, akik most akarnak elkezdeni kézilabdázni, vagy már benne vannak, de kell nekik egy kis motiváció?
N.B.: Az, hogy élsportoló az ember, kívülről mindig könnyebbnek látszik, mint amilyen valójában. Sokan mondják, hogy van napi két edzés, letudod és ennyi. De nem, ez olyan dolog, ami ott van veled, ezt hazaviszed és tényleg mentálisan is végig kísér egész nap. Például egy akadémiához képest azt érzem, hogy most mentálisan sokkal megterhelőbb az egész. De ha valaki azt érzi, hogy van esélye és ezt szeretné csinálni, hogy elérhet egy felsőbb szintet, akkor meg kell hozni bizonyos áldozatokat. Az ember saját maga dönti el, hogy mennyi edzést tesz hozzá a fejlődéséhez. Az én hozzáállásom olyan volt, hogy ha éppen nem ment egyszerre a kézilabda és a tanulás, akkor inkább visszavettem a szórakozásból, hogy több időt fordíthassak rájuk. Én azt érzem, hogy rengeteg plusz munkát tettem bele, mindig próbáltam ott maradni edzés után, próbáltam egyre profibban élni, az egészséges étkezésre odafigyelni. És jelenleg számomra is egy pozitív példa, hogy a jelenlegi csapattársaim mennyit foglalkoznak magukkal, a testük állapotával, a rendes edzéseken kívül gyógytornára is járnak, és ha van valami kisebb problémájuk, akkor egyből kezeltetik. Ha tanácsot kellene adnom a következő generációnak, akkor azt mondanám, hogy ha komolyan profi sportolók szeretnének lenni, meg kell hozniuk a szükséges áldozatot, nagyon sok munkát kell belefektetni, de mindennek meg lesz a gyümölcse kellő kitartással, szorgalommal és türelemmel.
 
Köszönjük szépen a beszélgetést, további eredményes munkát kívánunk! Kövessétek oldalunkat, hiszen hamarosan újabb interjúval jelentkezünk!