Pár évvel ezelőtt még Gulyás István utánpótlás csapatának kapusa volt, ma már a pálya széléről, másodedzőként segíti volt mestere munkáját. Az idei szezontól Szél Gergő U20-as csapatunk másodedzőjeként tevékenykedik, TALKademy sorozatunk következő részében vele beszélgettünk.

 

Mi inspirált arra, hogy a kézilabda világát válaszd? Sportoltál mást is korábban, vagy akár most is?
Szél Gergő: Mint oly sok srác a gyerekkorában, én is focival kezdtem a sportolást. Én egy nagyon kicsi, pár ezer lélekszámú faluból jövök, emiatt pedig a 9 évestől 20 éves korig mindenki megfordult a fociedzésen. Sok értelme nem volt, de a játék és a sport szeretete már ott megmaradt bennem. Utána a focival párhuzamosan elkezdtem taekwon-dozni. A faluban volt rá lehetőség, egy akkori edző járt hozzánk edzést tartani. Azt mondhatom, hogy ezek az edzések akkor kitöltötték a napjaimat. Ezután sajnos a sportolási lehetőségek a szülőfalumban megszűntek, ekkor én nyolcosztályos gimnáziumba jártam és hetedikes lehettem, amikor egy barátom unszolására lementem egy kézilabda edzésre. Az akkori alkatom miatt engem állítottak a kapuba, és megtetszett ez a sport. Egy évre rá a csapattal részt vettünk egy barátságos tornán, ahol a Pick Szeged utánpótlása ellen léptünk pályára. A mérkőzés után Velky Mihály (akkor még szegedi edzőként) megkérdezte, hogy lenne-e kedvem náluk játszani - így kerültem akkor Szegedre. Iskolát és várost is váltottam, majd Szegeden kézilabdáztam 3 évig. Ezt követően kerültem Veszprémbe, ahol szintén 3 évet töltöttem el. Nagyon meghatározó volt ez az időszak számomra, nagyon szerettem itt lenni, hiszen Veszprém teljesen más világ a kézilabdában: az a profizmus és hozzáértés, ami itt van, ledöbbentett, de mellette nagyon élveztem minden pillanatát. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen pár mérkőzés erejéig sikerült bemutatkoznom a felnőtt csapatban, és megtapasztalhattam a Veszprém Aréna légkörét is. A jelenlegi Telekom Veszprém edző páros, Momir Ilic és Gulyás Péter akkor még játékosok voltak, számomra megtiszteltetés volt, hogy ilyen kaliberű sportolók között lehettem. Miután kiöregedtem a junior csapatból, Kecskemétre szerződtem és 5 szép évet töltöttem ott. Emellett elvégeztem a Testnevelési Egyetemen a B licenszes szakedzői képzést, majd utána a kapusedzői licenszt is megszereztem Budapesten. Idén januárban keresett meg Kolep Miklós, hogy nem szeretném-e a BFKA-n folytatni az edzői pályámat - nem kellett sokat gondolkodni, hogy elfogadjam az ajánlatot, mivel nagy lehetőségnek tartottam. 
 
Említetted, hogy hetedikes korodban kezdted el a kézilabdát – ilyen korban már nem késő? 
Sz.G.: Természetesen minél előbb kezded, annál jobb, de a 12-13 éves kor, ami még pont belefér, az utolsó határ. Vannak persze ellenpéldák is, van még idősebben vágott bele, például a volt szegedi játékos, František Šulc 20 évesen kezdte a pályafutását. De ez ezerből egy. Tényleg a nagy átlagnak jobb, ha már fiatalon elkezdi, mert a ritmusérzéket, a labdaügyességet, illetve labdatechnikával kapcsolatos képességeket a különböző koordinációs gyakorlatokon keresztül ekkor tudnak jól elsajátítani, mert ekkor még sokkal fogékonyabbak a gyerekek. Illetve sok tulajdonság, fiziológiai jellemző - akár az állóképesség, vagy gyorsaság - sokkal jobban fejlődik fiatalkorban. Nyilván más sportág is tud ebben segíteni valamilyen szinten, de a kézilabda erre a legkomplexebb.
 
Itt, a BFKA-n vállaltál először edzői szerepet?
Sz.G.: Nem, már Kecskeméten, játékosként is elkezdtem dolgozni edzőként. Forgács Tamás mellett voltam kapusedző és másodedző szerepben az akkori serdülőcsapatnál, majd tovább dolgoztunk velük ifiben is - azok közül a játékosok közül többen is már az NB I/B-s Kecskemét csapatában játszanak, aminek nagyon örülök. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy már 21-22 évesen kaptam lehetőséget arra, hogy serdülő I. osztályban dolgozzak edzőként, ami elég ritka, viszont ennek köszönhetően rengeteg tapasztalatot szereztem.

 

Milyen (immár edzőként) visszatérni Veszprémbe és régi-új arcokkal találkozni? Hogy érzed most itt magad?
Sz.G.: Nagyon-nagyon jó érzés újra itt lenni. A sors furcsa fintora, hogy Gulyás Istvánnal alkothatunk az U20-as csapatban egy edzőpárost, aki annak idején az én edzőm is volt a veszprémi utánpótlásban. A szakmai stábból sokakkal már korábban is beszéltem vagy tartottam a kapcsolatot. Nagyon meglepődtem, hogy mennyire pozitív volt a fogadtatásom, tényleg olyan volt, mintha hazajöttem volna, amiért nagyon hálás vagyok. Ez tényleg egy igazi, kézilabdát szerető közeg, amiben nagyon jó lenni; nagyon várom az elkövetkezendő időszakot.

Mit gondolsz, hátrány vagy előny az, hogy nincs akkora korkülönbség közötted és az U20 csapat játékosai között? 
Sz.G.: Hátránynak semmiképpen sem gondolnám, hiszen azért vannak itt, mert a kézilabdával akarnak foglalkozni, és vannak terveik, vágyaik a sporttal kapcsolatban. El kell fogadniuk, hogy ki az edző, de a fiúk profin állnak hozzá a helyzethez. Ha mondok, tanácsolok nekik valamit, akkor arra odafigyelnek és megpróbálják megcsinálni. Tiszteletlenségből eredő problémák nincsenek, ők is tudják, hol vannak a határok, de én sem adok arra okot, hogy nagyon „bratyizzunk” - ez nem is az én stílusom és nem is tartanám túl jónak. Szerintem megvan az a hangulat, a kapcsolat, a kölcsönös tisztelet, ami szükséges ilyen helyzetben.

Szigorú vagy velük, vagy annyira még nem?
Sz.G.: Talán annyira még nem. Tudok és szeretek is az lenni, de mivel jól dolgoznak, ezért nem volt okom arra, hogy igazán szigorú legyek. Remélem, ez így is tud maradni.

A csapat összetételében is több változás volt, Te is újként csatlakoztál ebbe a rendszerbe. Mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti, vagy jelentette számodra, illetve Gulyás Istvánnal közösen az elmúlt időszakban?
Sz.G.: Kimondottan új, külsős játékosként senki sem nem érkezett a mi csapatunkhoz, talán Fenyő Jordán az, aki újnak számíthat, viszont ő is már tavaly edzett a fiúkkal, szóval nem teljesen ismeretlen a közeg számára sem. A többiek pedig ismerték egymást már más korosztályból az akadémián belül. Az elején az jelentette csapatszinten a kihívást, hogy megtalálják az összhangot a pályán. Ki kell alakítani a páros-hármas kapcsolatokat, hogy a megfelelő ütemét a játéknak megérezzék. Jó úton haladunk ebben, illetve az általunk alkalmazott védekezési rendszert, a nyitott/zárt védekezést szerintem már tudják. Most azon vagyunk, hogy össze is hangoljuk ezeket és csapatszinten is működjenek, de természetesen az is fontos, hogy egyénileg mindenki fejlődni tudjon.

 

Hogy kell elképzelni a közös munkát Gulyás Istvánnal? Hogyan osztjátok fel a feladatokat egymás között?
Sz.G.: Ő a vezetőedző, így ő szabja meg, hogy egy adott héten mi a tematika és mit fogunk csinálni. A hét elején konzultálunk, megbeszéljük, hogy milyen feladatokat tudok én ellátni. Edzéseken, a gyakorlatoknál vannak feladatok, de a Mester irányítja az edzést, próbál mindenre odafigyelni, én pedig szemlélőként ott vagyok a pályán és próbálok egyénileg egy-egy játékost tanáccsal ellátni. Például, ha 8 gyerek van a pályán 4-4 elleni akcióban, akkor nehéz mindenkire odafigyelnie egy embernek, ezért, ha én észreveszek valamit, akkor tanácsot adok annak a védőnek/támadónak. És ha legközelebb aszerint cselekszik és bejön, akkor utána ez már rögzülhet benne. Én ezekben tudok nekik segíteni elsődlegesen. Ha egyéni képzés van, akkor az egyik oldalon a Mester dolgozik a csapat felével, a másik oldalon pedig én. 

Másodedzőként dolgozol, de a kapusedzői feladatok sem állnak távol tőled. A csapat kapusedzőjével, Szász Zsolt Gergővel mennyire dolgozol együtt, vagy a hálóőri feladatokat teljesen rá hagyod?
Sz.G.: Alapvetően teljesen ráhagyom, hiszen ez az ő feladatköre. Természetesen, ha valami oknál fogva úgy alakul, hogy nem tud részt venni egy-egy kapusedzésen és megkérne, hogy foglalkozzak a kapusokkal, akkor természetesen segítenék neki, de én Gulyás István mellett kizárólag csak a csapattal foglalkozom. Nem gondolom jónak és nem is lenne fair részemről beleszólni más munkájába. Mindenki tudja, mi a dolga és ebből nem hiszem, hogy problémáink lennének a későbbiekben sem.

Magaddal szemben támasztottál valamilyen elvárást az idei szezonra vonatkozóan, Illetve csapat szinten fogalmaztatok meg célokat?
Sz.G.: Mivel mi utánpótlást építünk, az a fő célunk, hogy a játékosok egyénileg lépjenek előre és aki itt van az U20 csapatban, az jövőre vagy azt követő évben már NB I/B-s szinten játsszon. A legfontosabb, hogy a játékos egyénileg meg tudja lépni az a szintet, ami az ő pályafutása, karrierje szempontjából szükséges ahhoz, hogy profi játékos legyen belőle. Mi ezen dolgozunk és próbáljuk elősegíteni, hogy minél komplexebb játékos legyen valaki, és később, amikor feljebb kerül vagy elkerül innen, könnyebben megállja a helyét és sikeres legyen. Az számukra is egy plusz löketet ad, hogy amit gyakorlunk, jó és működik, és győztesként hagyják el a pályát egy-egy meccs után - ez számunkra is egy remek visszajelzés, hogy jó utat határoztunk meg. Természetesen csapat szinten az a cél, hogy minél jobb helyen végezzünk a bajnokságban, mindamellett, hogy egyénileg is akarjuk fejleszteni a gyerekeket.

 

Van valami filozófia, ami szerint végzed a mindennapi tevékenységeidet?
Sz.G.: Igen van. Az egyik az, hogy próbálom mindig olyan szemszögből megközelíteni a dolgokat, hogy amellett, hogy sportolókat nevelünk a fiúkból, ők nagyon jó emberek is legyenek. A sport egy gyönyörű dolog, de próbáljuk az emberi oldaláról is megközelíteni az egészet. Legyen szó például a tanulásról és annak a fontosságáról, vagy bármi olyanról, amiben később nekik helyt kell állni, itt legyen lehetőség arra is, hogy tudjon fejlődni a tudásuk és a jellemük is. A másik dolog pedig, hogy amikor dolgozunk, akkor munka van és keményen kell csinálnunk. Persze megvan az ideje annak is, amikor lehet lazázni, vagy poénkodni, de az főleg az edzések után. Én nagyon hiszek a munkában és úgy gondolom, az elvégzett munka kifizetődik majd. Lehet bárki bármennyire tehetséges, ha nem teszi bele a kellő munkát, akkor nem fog belőle játékos lenni. Az eddigi edzői és a játékos pályafutásom alatt is láttam olyanokat, akik megelégedtek azzal, hogy egy adott időszakban jól megy nekik, majd később a felnőtt korosztályban teljesen elvesztek. Edzőként nekem az is a feladatom, hogy tudatosítsam bennük, hogy mindig több és több kell, hiszen akkor tudnak csak előre lépni.

Hiányzik az aktív sportolói élet, vagy jól érzed magad a pálya mellett, edzőként is?
Sz.G.: Megmondom őszintén, is-is. Egyrészt nagyon hiányzik a meccsek által gerjesztett adrenalin, maga a pályára lépés érzése, amikor minden megszűnik és 100%-ban csak a meccsre fókuszálsz, és persze a szurkolók buzdító hangja is. De most, hogy mindig van mit csinálni és a srácokkal is egyre több időt töltünk el, jobban átállt az agyam erre az új létre, és most már rendre kevesebbet gondolok az imént kifejtett érzésekre. Nyilván egy-egy meccs előtt - főleg, ha csak nézőként vagyok jelen és nem a kispadon - még néha előtörnek. Az edzői szakma most már teljesen kezdi átállítani az agyamat erre a világra és most már ott tartok, hogy a játékos részét lezártam, elengedtem és most már az edzői tevékenységek jelentik számomra prioritást. 

Ezek szerint akkor az első U20-as Csurgó elleni mérkőzésen volt még benned egy kis adrenalin löket?
Sz.G.: Igen, teljes mértékben. Úgy gondolom, hogy szerencsés lehetek, hogy itt vagyok Gulyás István mellett, hiszen látom, hogyan kommunikál a gyerekekkel a mérkőzés alatt és a félidőben is. Láttam, hogy ezzel milyen hatással van rájuk és ez meg is mutatkozott, például a Csurgó elleni mérkőzés végén is. Úgy gondolom, sokat tudok még itt tanulni Gulyás István mellett mind szakmai, mind pedagógiai szempontból, és összességében is bizakodva várom az elkövetkezendő időszakot.
 

Köszönjük szépen a beszélgetést, további eredményes munkát kívánunk! Kövessétek oldalunkat, hiszen hamarosan újabb interjúval jelentkezünk!